A kutyaház

Hát ha tegnap még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy lejárt a GYES, mára megtudtam.
Gazdi reggel öltözködött, de nem úgy, ahogy szokott. Nem vette fel a szép piros labdázós-túrázós kabátját és nem dugta a zsebébe a labdát.
Csak annyit mondott a Gazdának, hogy gyere, tegyük ki a kutyaházat.
Kutyaházat? Erre már én is felkaptam a fejemet! Nem vágytam én saját házra, jó volt nekem a Gazdiék háza, szépen elfértünk mindannyian ott bent is. Miért kellene nekem saját, különbejáratú ház?
No ennek fele sem tréfa, mentem is Gazdi után izgatottan, hadd látom, mi történik itt.
Gazdi és Gazda előhoztak a garázsból egy csinosnak tűnő házikót. Szépen lambériázva, bituzsindelyes tetővel. Ez igen! Igazán mutatós portéka. Duplafalú, hőszigetelt. Gazdi mondta, hogy lesz rajta hőfüggöny is, de az még nem érkezett meg.
Hát erre már belebújtam egy kicsinykét, hogy körülnézzek benne.

Kényelmesnek tűnik, szőnyeg is van benne. De még mindig nem értettem, hogy minek is ez.
Egyszer csak látom, hogy Gazdi cipőt húz, valami ismeretlen táskát vesz a kezébe (amiben nem volt egy labda sem), megsimogatja a fejemet, s azt mondja: Vigyázz magadra, sietek haza. Ha fázol vagy esik valami, bújj be a házikódba! Erre becsukta maga mögött az ajtót és elment. Nélkülem....
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy "Ugye visszajön? Ugye nem hagy itt?" Mert nélküle még a labda sem igazán jó játék.
Gazda még otthon maradt egy darabig, kiengedte a tyúkoknak nevezett szárnyasokat, majd beült az autóba és ő is elment.
Magamra maradtam. Teljesen magamra. Szomorúan bújtam be az újonnan kapott házamba, mert már a hó is elkezdett szállingózni és nem is volt nagy meleg.
A Gazda hamarosan visszajött, s megdicsért, hogy szépen használom a házamat. Mivel otthon maradt, bemehettem vele a közös házunkba, s elnyúlhattam a kosaramban. Nem is mozdultam egész nap. Hiányzott a Gazdi.
Egyszer csak zörejek hallatszottak, ismerős zörejek, s a Gazdi állt az ajtóban! Már szaladtam is a labdámért, s mutattam neki, hogy én nagyon szeretnék játszani már. Ő rögtön megértette. Végre felvette a piros kabátot, s már indultunk is ki az ajtón.
Egy pillantást vetettem a kutyaházra, s megértettem, hogy csak akkor kell használnom, ha egyedül vagyok itthon.
Ha itthon vannak gazdiék is, akkor felőlem álldogálhat ott üresen.

Szép hó esett amíg bent vártam a Gazdit. Jól esett szaladgálni, labdázni benne. Én szaladtam, játszottam, csavartam a labdát, ahogy csak tudtam, Gazdi pedig nevetett. Azzal a nevetéssel, ahogy csak ő tud, s amit én annyira szeretek.

Egy átlagos vasárnap

A reggel nem átlagosan kezdődött, ugyanis semmi kedvet nem mutattunk, hogy elhagyjuk a lakást. Gazdi 10 óra körül megelégelte, hogy még az ágyikómból sem bújtam ki, s meglóbálta  a labdát. Az ÉN LABDÁMAT! Persze, hogy kiugrottam, s perceken belül a magasparton találtam magam. Volt is hajigálás, szaladgálás a frissen esett hóban! Gazdi mindkét kedvenc labdámat bevetette: a fütyülős röpülőst és a sárgát is.
Ha a magyar válogatott is úgy tudná kezelni a labdát, ahogy én, nem végződött volna olyan szomorúan a magyar-román meccs.

Egy idő után Gazdi megunta a játékot és hazaindultunk. Én még maradtam volna, de engem senki sem kérdezett :(
Ők ebédeltek, de vasárnap lévén most nekem is jutott egy kis csemege: egy valódi lapockacsont, amelyen volt még némi rágnivaló is! Gyönyörű volt, illatos és ízletes.
Miután mindenki befejezte az ebédet, Gazdi szólt, hogy járjunk egyet. Én benne voltam, s indulásra készen álltam a kapuban.
Pórázt kaptam, s a magaspart felé vettük az irányt, majd onnan a csigalépcsőn mentünk le. Hát ez érdekes volt. Én úgy tudtam, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes, de lehet, hogy a Gazdi hiányzott arról az óráról, amikor ezt tanították. Kanyarogtunk jobbra - balra, s nem volt hajlandó utánam jönni! Még a pórázt is szorosabbra húzta rajtam. De végre leértünk. Mehetett volna ez gyorsabban is, ha rám hallgat.
Átmentünk a  síneken és máris ott volt a Balaton! Az én kedves Balatonom! De jó szaladgálni a partján!

Végre lekerült rólam a póráz és nagyon jót szaladgálhattam. Rajtunk kívül egy lélek sem volt a parton, pedig csodaszép idő volt. De legalább nem zavart bennünket senki :)
Találtam egy csoda klassz botot, amelynek hal- és vadkacsa illata volt. Sokáig játszadoztam vele. Gazdi nem is tudta, hogy a botot is úgy szeretem mint a labdát (ami a zsebében lapult).

A vízen ringatózva láttam  két gyönyörűséges labdát ringatózni, de a Gazdi azt mondta, hogy ezek nem labdák, hanem bólyák. Nekem mindegy, hogy hívják, csak guruljon, de Gazdi nem engedett oda értük.
A parton még megkergettem egy varjút, de felrepült egy fára. Próbáltam rávenni, hogy jöjjön le, játszunk egy kicsit, de elrepült.
Amikor hazaértünk, Gazdi mondta, hogy ez egy átlagos vasárnap nálunk és még sok ilyen lesz, aminek én nagyon örültem.
És még azt is mondta, hogy ezzel lejárt a GYES, amit itthon tölthetett velem, s holnap kell mennie dolgozni.
Én nem tudom mi az, hogy GYES, s azt sem tudom, hogy mi az a holnap, de remélem, hogy nem fog fájni. Csak a Gazdim mindig itt legyen velem!
Mindenesetre alaposan kiéhezve befaltam a vacsorát.

A túra

Gazdim kezdettől fogva emlegetett nekem valami természetjárást, beszélt erdőről, mezőről, dombokról, forrásokról és patakokról, de hogy őszinte legyek, nem nagyon értettem, mit is akar ezzel mondani.
Ma láttam, ahogy elővett egy hátizsákot, tett bele egy flakon vizet, egy kis tálat, no és a legfontosabbat: a kis suhogós, hajigálós labdát. Ez rögtön izgalomba hozott, nem is tágítottam a zsák mellől.
Nyakamra kaptam a neon színű nyakörvet. Gazdi azt mondta, hogy azért ilyen színű, nehogy vaddisznónak nézzenek a vadászok az erdőben. Még hogy engem vaddisznónak!  Akkor nem láttak azok még vaddisznót. De hogy őszinte legyek, még én sem. De biztos nem olyan szép mint egy boxer.
Elindultunk. A póráz a hátizsákban pihent, tudok én anélkül is közlekedni.
A parkerdő felé mentünk, ahol már tegnap is jártunk, de most nem kanyarodtunk el a régi kilátó felé, hanem csak mentünk-mentünk tovább egyenesen.

Eleinte nem sok érdekesség volt, emberszag és ibolyaillat, ami a gazdim szerint kellemes. Furcsa ízlése van.
Aztán fogyott a murva az útról, földes erdei úton haladtunk, amely körül érdekes illatokat éreztem. Nem győztem szaglászni. Gazdi mondta, hogy ezek vadcsapások! Nagyon érdekes volt. Szívesen szaladtam volna  a csapás nyomán, megnéztem volna, mennyire is hasonlít rám egy élő vaddisznó, de a labda Gazdi zsákjában volt és mégsem hagyhattam felügyelet nélkül.
A távolból egyre erősebb zajt hallottunk. Gazdi mondta, hogy hamarosan a Völgyhídhoz érünk, s az autók zaját halljuk. Szívesebben hallgattam volna vaddisznó röfögést.
Az úthoz közel találtam valamit, ami nem odavalónak tűnt: egy műanyag doboz, toll és egy kis fából készült lap. Gazdi is odajött és megnézte. Ez egy geoláda, mondta. Én nem tudom, mi az, de ő szépen összeszedte és visszatette a helyére. Máris rendesebben nézett ki a fa környéke.

Már oda is értünk a Völgyhídhoz. Szép nagy rét volt ott fenn, igazi labdahajigálós hely. De Gazdi a kis tálat vette elő, öntött bele vizet és letette elém, hogy igyak. Nem akartam, de végül megadtam magam. ha már eddig elcipelte, hadd örüljön, hogy iszok belőle. Pár kortyot ittam, s már indultunk is vissza. Semmi labdázás!!! Nahát....

Nem keseredtem el, igyekeztünk hazafelé, s továbbra is szimatoltam. Gazdi egyszer csak lehajolt hozzám, megsimogatott, s azt mondta: De jó, hogy itt vagy! Én is éreztem, hogy de jó, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk mi ketten: a Gazdi és én.
Hamar visszaértünk. Az erdő szélén szedtünk egy kis tyúkhúrt a tyúkoknak. Ne higgyék, hogy nem gondolunk rájuk, ha már nem vihetjük őket magunkkal. Pedig de szívesen eljátszadoznék velük.
No, csak egy kicsinykét, krrrrr....  Kis repülő,  tollas labdák :)
A dombon még megálltunk, láttuk Badacsonyt és a két fonyódi hegyet. Kicsit összeszorult a szívem.
De jó, hogy van gazdim, de jó, hogy itt vagyok!
Gazdi azt mondta, hogy ügyes vagyok.  4,6 km-t gyalogoltunk 1 óra alatt.
Megígérte, hogy ezentúl mindig elvisz magával. Én pedig mindig elkísérem. Mert ő az én gazdim.

A negyedik nap

Újabb hideg, szeles reggelre ébredtünk, jó korán. Alig múlt 5 óra, s már mindenki talpon volt.
Gazdi zsebrevágta a labdákat, s máris kint voltunk az utca végi kis réten. Gyorsan labdáztunk, mert hideg szél fújt, s iszkoltunk is vissza. Kaptam egy marék száraz rágnivalót, mert Gazda szerint kilátszanak a bordáim, így reggelente kapok egy marékkal.  Én meg nem bánom a plusz csemegét.
Gazdim ma is takarítással kezd, ráadásul ablakpucolással. Hiába löködöm a labdát a lába elé, nem reagál. Egyszer csak hirtelen felkapja, s felteszi a létra tetejére. csak ülök ott és ámulok. Szugerálom, hátha legurul.

De hát magad uram, ha szolgád nincs: kicsit meglököm a létrát és a labdám legurul. Nem is adtam vissza, bebújtam vele az ágyamba.
Az unalmas takarításnak nevezett művelet után egy izgalmasabb következik: az ebéd készítés. Ennek legalább jó illata van - bár nem kellett a számat nyaldosnom utána, én nem is kaptam belőle, inkább napoztam egy kicsit a széltől védett teraszon.

Az úgynevezett ebéd után - aminek engem csak az illata érintett -  sétálni mentünk. Most azonban kivételesen nem a magaspart felé vettük az irányt, hanem a földvári parkerdő felé kanyarodtunk. Szép napsütés volt, s a szél sem fújt kellemetlenül. Elidéztünk az ibolyák közt, a régi Xantus János kilátó helyén, majd a játszóteret útba ejtve mentünk haza.

Séta után jól esett a pihenés a jó meleg szobában.

Ma kellett volna mennünk az iskolába, de Gazdi autóját elvitték a szervízbe, mert jövő héten vizsgázik. Így kaptam egy szabadnapot :) Bár Gazdim erősen próbál gyakorolni velem, nem tudom, miért nem érti, hogy nem kell engem noszogatni. Elég, ha egy labda van a zsebében, és akkor én szorosan a lábához tapadva megyek mellette, akár póráz nélkül is! Nem kell nekem mondogatni, hogy Lábhoz! Lábhoz! Ilyen egyszerű ez.
Azért az esti labdázás sem maradt el a magasparti nagy réten. Alaposan kifulladtam, s még tábortüzet is láttunk! Most az emeleten vagyok, s már egyáltalán nem félek fel-le járni a lépcsőn. Rá sem hederítek! Csak azt várjuk Gazdimmal, hogy vége legyen lent a román-magyar meccsnek és nyugovóra térhessünk.
Szóval ez egy átlagos nap volt. S ha nem beszélek arról, hogy véletlenül megettem egy egész fazék zöldséglevest, nem is történt semmi rendkívüli ezen a napon. A zöldségféleségek pedig jót tesznek az emésztésnek. Azt mondják.

A harmadik nap

Hihetetlen, hogy már három napja itt lakok. Mintha mindig is itt éltem volna, a gazdim és én.
Ma van a tavasz első napja. Jól kezdődik... Reggel zuhogott az eső. Gazdim kinyitotta az ajtót, s megkérdezte, nincs-e dolgom ott kint.
El sem hiszem, hogy ezt komolyan gondolta! Képes lett volna ilyen pocsék időben kiküldeni.
Gyorsan beiszkoltam az ágyba, s a fejemet a mancsom alá dugtam, ne is lássam.
Aztán csendesedett az eső, gazdim is magára terített egy kabátot, s mentünk ki a rétre. Most már vittünk labdát is. Szaladgáltam, jól megfuttattam a gazdit is, s mentünk vissza.
Mivel szinte egész délelőtt esett az eső, bent voltunk a házban. gazdim takarított - vagy mit csinált, valami értelmetlen dolgot - én pedig játszadoztam az új labdámmal. Időnként odagurítottam a gazdim lábához, hátha ő is szívesen játszana egy kicsit, de csak ritkán gurította vissza.
Délben be kellett mennünk a gazdim munkahelyére. Azt ígérte, nem lesz hosszú, s útközben bementünk egy kereskedésbe is, ahol a gazdim valamit sejtelmesen mosolyogva bedugott a zsebébe.
Az irodában vette ki: egy újabb, tömör gumiból készült labda, ami éppen befér a számba! Jól elvoltam vele, csak az egyik kolléga hozott izgalomba, olyan jó volt szagolgatni a bakancsát. Mint utólag megtudtam, egy erdész volt, s jó erdőszaga volt. Megígérte a gazdi, hogy engem is elvisz oda, ha már nem lesz ekkora sár.
Tényleg hamar hazamentünk, gazdi zsebrevágta mindkét labdát és kimentünk a rétre.
Olyan szaladgálást csaptam, hogy ilyet még nem látott a világ! Mire visszavittem egyik labdát, elröpült a másik. Így folyt ez jó ideig. Ekkor a gazdim azt mondta, hogy én már fáradt vagyok :(
Nem tudom, miért nem kérdezte meg tőlem, hiszen még tudtam volna szaladgálni egy kicsit.
Később együtt sétáltunk a boltba, virslit vett a gazdim. Azt hitte,  nem veszem észre, hogy beledugta a féreghajtót.
Brrrrr.... Vegye be, aki kitalálta! Simán a lába elé köptem az egészet. Jöjjön nekem valami újabb trükkel.
Ma elnyertem a "Bátor Bonnie" rangot, ugyanis teljesen önállóan és egyedül feljöttem a lépcsőn a Gazdim után, az emeletre. Itt van ez a kütyü, amit a Gazdi nyomkod és jönnek belőle a betűk. Na, ha egyszer kijárom az iskolát! Most még együtt kezdtük el írni ezt a blogot. Nem fogunk minden nap írni, csak ha történik valami. Márpedig velem mindig történik valami :)

A második nap

Reggel szép napsütésre ébredtünk, a gazdim és én.
Kaptam egy csinos nyakörvet, pórázt, s így szépen kisétáltunk a kapun. Nézzünk csak körül, mi is van itt kívül!
Nem túl hosszú utcán mentünk végig, majd a főúton átkelve a magaspartra értünk. Itt szép nagy füves terület van, nagyon jó lehet itt labda után szaladgálni, de nem volt nálunk labda egy szál sem. Pedig mutattam erősen a gazdimnak, hogy én azt szeretném, ő próbált mindenféle jutalomfalatot belém tömni, mert szépen ültem, de nekem az nem kellett. LABDÁT akartam. Nem kaptam. Még szaladgáltam kicsit, szimatoltam, ha már nem labdázhatok, aztán hazasétáltunk.
Egyszer csak megjelent Peti, ő a Gazdim fia, s mit hozott a kezében: egy gyönyörű, gömbölyű, zsinóron lógó labdát! Egy olyan hajigálósat!
Végre szaladhattam, röpülhettem utána. Jót játszottam, jól esett utána szunyókálni kicsit.
Délután gazdim kigurult a négykerekűjével a garázsból, s integetett, hogy szálljak be én is.
Ennek a fele sem tréfa... Már megint autó.... Nem lehetne végre itt maradni? De gazdim nem engedett, betuszkolt. Kicsit megszeppentem, de aztán elaludtam az ülésen.
Siófokon álltunk meg, s nicsak, mi volt a kapura kiírva, ahol megálltunk: KUTYAISKOLA.
Nahát! Engem beiskoláztak! Művelt leszek! Megnézhetnek a tyúkok a hátsó udvarban!
Nem mondom, hogy nagyon tetszett. Folyton azt hajtogatták, hogy lábhoz, ül, fekszik. Nem mindig volt ínyemre a dolog, de szeretnék a gazdim kedvébe (és felemelt fejjel a többi négylábú előtt) járni, ezért megteszem, amit kérnek tőlem. De annak örülök, hogy megismerhettem Benit, aki egy jóképű német juhász kan, s szintén menhelyről származik. Volt ott még egy kis szuka, a neve sem hagyott nyomot bennem. De megmutattam neki, hogy mihez tartsa magát. Csak úgy finoman...
Belátom, volt egy kis sár az eső után, de este az a lábmosásos akció nem volt ínyemre! Remélem, nem lesz ebből rendszer....
Este megkaptam a vacsit, még sétáltunk is kicsit, aztán jól eső alvás következett reggelig.

Álmomban azért előjönnek még a régi haverok. Hiányoznak kicsit.

Első napom új gazdimnál

Kezdhetném Ádámnál és Évánál, de rövid leszek az előzményeket illetően.
Én, Fantasy Bonnie (a barátaimnak röviden Bonnie) megszülettem 2009. február 03-án, egy mások számára átlagosnak tűnő keddi napon. Ezt követően volt néhány szép évem, majd betettek egy négykerekűbe, s elszállítottak a rákoscsabai Noé Állatmenhely Boxer Fajtamentő csapatához.
Akkor meglepődtem, de szerencsére szerető társaságra leltem és sok-sok négylábú barátra (még ha nem is voltam mindig barátságos, de hát meg kellett mutatnom, hogy én vagyok a NŐ a házban és minden úgy lesz, ahogy én akarom).
Jól éreztem magam ideiglenes befogadóimmal,  Nikivel és Tamással, jókat hancúroztunk a többi négylábúval, míg nem történt egy kis affér (ezt így utólag bevallva kissé szégyellem és bánom, de hát ami történt, az megtörtént, ezen már nem lehet változtatni). Így újra autóba szálltunk, s Rákoscsabán találtam magam egy kennelben. Hát ezek voltak életem legszomorúbb napjai. Már mindent visszacsináltam volna, de az nem ment. Úgy döntöttem, hogy nem a múlton siránkozok, hanem a jövőmet építem.
Néztem ki a rács mögül, s barátságos képet vágtam minden látogatóra, időnként csábosan megvillantva alsó fogsoromat. Néha megsétáltattak, de mindig visszadugtak a kennelbe.
Így történt ez március 9-én is, amikor megjelent a telepen egy gazdinak tűnő idősebb pár. Hallottam, hogy Sweet Dream után érdeklődtek, aztán Wasa-t keresték, aki nem is hederített rájuk. Én ott topogtam erősen, mire nagy nehezen észrevettek. Akkor a gazdinak tűnő hölgy érdeklődött a nevem iránt, majd barátságosan rám mosolygott. Kaptunk egy pórázt és felsétáltunk a dombra, majd vissza. Mehettem vissza a rács mögé :(
Azt mondta, hogy még találkozunk és várnak. Szerettem volna hinni ebben, de nem éltem bele magam.
Teltek-múltak a napok  és nem történt semmi. Már nem is gondoltam rájuk.
Március 19-én megjelent Niki és Tomi, s beszállítottak Kata autójába. Na hova megyünk már megint, ennek nem lesz jó vége, hogy engem mindig odébb visznek, mire megszokok valahol.
Sokáig autóztunk, majdnem olyan sokáig mint amikor először autóba tettek és idehoztak.
Balatonföldváron álltunk meg, s rögtön megismertem a gazdinak tűnő hölgyet és urat, akik elénk jöttek a kapuba. Be is tessékeltek bennünket, egyenesen az étkezőbe mentünk, ahol találtam egy kényelmes, puha, meleg ágyat, amelybe kicsit leheveredtem. Niki és a gazdinak tűnő hölgy beszélgettek, valamit írogattak, aztán elindultunk kifele. A hölgy elhajított egy labdát, egy igazi, gurulós-röpülős kék labdát, én utánaszaladtam, s mire visszaértem vele, Niki és Tomi már sehol sem voltak, csak a gazdinak tűnő hölgy és én, kettesben.
Röpült a labda, nagy örömömre, szaladtam, lobogott a fülem, jól éreztem magam. A hölgy körbevezetett az udvaron, bemutatta nekem a tyúkokat (Erről a kétlábú-kétszárnyú népségről nincs nagy véleményem, eszük minta a .... na de hagyjuk, nem akarok megsérteni senkit. Azt hiszik, hogy ha szárnyuk van, akkor már szállni is tudnak mint a sas. Ilyen kövéren, haha.).

Szóval körbejártuk az udvart, s azt mondta, hogy ez az én birodalmam. Aztán bementünk a házba, ott is körbevezetett (Az emeletre nem mentem fel, nem mertem bevallani, de félelmetes volt a sok lépcső, ezért úgy tettem, mintha nem is érdekelne mi van ott), s azt mondta nekem, hogy ő lesz a Gazdim! Hát ennek nagyon örültem, be is faltam az ünnepi csirkenyak vacsorát. Nagyon szeretném, ha ő már végleges gazdim lenne és nem ültetne többé autóba és nem hagyna ott sehol.
Délután még meglátogatott Panni és Peti. Velük is labdáztam kicsit és sikerült mindhárom labdát kipukkasztani. Nem én voltam a hibás!

Elég izgalmas és fárasztó nap volt, így jól esett este elnyúlni a meleg ágyban. Miután gazdim is lefeküdt, utánalopakodtam a hálószobába, s jólesően vettem észre, hogy egy puha, piros szivacsos fekhelyet odatett az ágya mellé.

Rögtön tudtam, hogy ez az én helyem lesz, s majdnem sírtam örömemben. Jól aludtunk így együtt, reggelig.