Szeretek labdázni. Nem szeretek, imádok! A labda a minden. Ha labdám van, semmi sem kell már.
Gazdival kifulladásig szoktunk labdázni, egészen addig, amíg el nem fekszem a labda mellett. Akkor elég.
Most is elfekszem a labda mellett, de már a második dobás után. Vagy ki sem megyek a kapun, amikor labdázni hív a Gazdi. Csak nézek rá, s nem érti. Nem érti, hogy nekem ez fáj. Minden mozdulat fáj. Csak alszom a labdával. Ráteszem a mancsom és fekszem mellette.
A tihanyi túra után is fájt. Három órakor értünk haza, s másnap reggelig feküdtem. Gazdi nem értette. Nem akarta érteni, nem akarta tudni, hogy nem fáradt vagyok a 8 km-es túra után, hanem fáj. Valami itt belül nagyon fáj.
Reggel alig tudtam felkelni. A jobb lábam iszonyatosan fájt. Ezt már nem lehetett nem észrevenni, ilyet már látott Gazdi. Lilónál is úgy tűnt, hogy elfeküdte a lábát. Aztán felállították a diagnózist. Csipőizületi diszplázia. Gazdi nálam már tudta, hogy nem feküdtem el a lábam. Csak fáj.
Reggel elszáguldoztunk Kilitibe, a klinikára. Elkábítottak, megröntgeneztek. Nem csak a csipőmet, a gerincemet is. Benedek doki mondta, hogy a gerincem a fájdalmasabb, csontosodik több helyen is. A csipőm sem tökéletes, kb 95°-os. Azt is mondta, hogy ez egy állapot és ezzel együtt kell élni. Nem neki. Nekem.
Kaptam gyulladásgátló-fájdalomcsillapítót és Nutradylt, ami állítólag jó a porcaimnak.
A vizsgálat eléggé megviselt, a bódítás is. Délután, már az ágyamban ébredtem, betakargatva. Jó meleg volt, ki sem bújtam azonnal a takaró alól. De aztán Gazdival kimentünk először az udvarra, majd a környéken sétáltunk egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit. Most vacsoráztam és köszönöm, jól vagyok. Csak éppen ülve próbálok aludni. Ez egy újabb szokás, ki lehet próbálni.
Örülök, hogy a doki nem ítélt szobafogságra, s túrázhatok továbbra is, de csak annyit, amennyi jól esik. Mértéket tartunk - ígérte a Gazdi - mértéket. Csak reméljük, hogy jó lesz, reméljük, hogy könnyebb lesz. Szeretnék még menni vele, sokat. Sokat.
