A kellemes vasárnapi ebédből nekem is jutott egy kevés csont. Ezt követően Gazdi kabátot vett, fogta a pórázt és indultunk is lejárni a délben felszedett kilókat.
Irány a földvári parkerdő. Gyorsan felértünk a tetőre és szokás szerint megálltunk kicsit a parkoló szélén: Gazdi szeret gyönyörködni a tó látványában, de most elég párás volt az idő, nem lehetett sokat látni belőle.
Kicsit szomorúan álltunk ott, ketten. Hiszen nem volt velünk, aki csacsogásával feldobta volna a hangulatot, aki mindig vadlovakat képzelt az előttünk elterülő rétre, aki ördögfiókákat és boszorkányokat varázsolt a bokrok közé. Panni már nem jön velünk, ő messze jár, egy idegen országban, ahol nem is értik ezeket a szavakat.
Beértünk a fák közé, lassan sétáltunk. Odaértünk a jázmin bokorhoz, de az ördögfiókáknak se híre, se hamva - és talán nem is jönnek vissza soha többé.
Majd továbbhaladva elértünk a "buszmegállóig", de most nem jött a busz, ami Kerekibe vagy Balatonföldvárra szállítja az utasokat. Ez a busz is elment, s nem indul újabb járat.
A placcon, a hajdani kilátó helyén csak elszenesedett fadarabok és némi hamu jelzi, hogy itt Szentivánéjkor boszorkányok jártak parázson - Pannival késő estig vártuk, hogy jöjjenek, még söprűt is hoztunk, hogy megtanuljon repülni. Ez is már csak emlék. Nem tudom, hogy jön-e még valaki, aki idevarázsolja őket.
Még sétáltunk egy darabig, néhány bátor hóvirág virított helyenként, s örült a februári napsütésnek.
Majd lassan visszafordultunk és hazamentünk.
Szeretettel: Bonnie
