Hát itt van végre, megérkezett. Egész nyáron ezt vártuk a Gazdival. Végre vége a nyárnak, s ezzel együtt a hőségnek. Jöhetnek a kirándulós, túrázós, szaladgálós vidám órák. Vagyis jöhetnének. De nem jöttek.
Jött helyette valami más: Erdőlátogatási tilalom.
Igen. Mikor végre kedvezne az időjárás, kitalálnak nekem valami mást. Eddig a hőség miatt nem kirándultunk, most pedig azért, mert bőgnek a bikák. Hát felőlem bőghetnek, engem nem zavarnak! Nem tudom, hogy én miért zavarom őket. Nem vagyok én szarvastehén!
Hát így nyakamba akasztotta Gazdi a pórázt és a magaspart felé vettük az irányt. Elmentünk a kápolnához, s mivel szerencsére a nyárral együtt a nyaralók is elmentek, lekerült rólam a póráz és volt egy kis faág dobálás.
Lementünk a lépcsőn, majd a kiserdőben (ahol nem bőg senki), ismét szaladgálhattam a faágak után, melyeket a Gazdi szorgalmasan dobált szanaszét. Én rendesen mindet visszahoztam.
Na, ebben alaposan elfáradtam, a térdemet verte a nyelvem. Ekkor szépen felsétáltunk a csigalépcsőn és hazabandukoltunk. Fél vödörnyi vízzel próbáltam hűteni magam, még a vacsorát sem kértem.
Most végre elnyúlhattam kedvenc bárányszőrömön, s azt hiszem, így maradok reggelig.
Szeretettel: Bonnie
